Az elmúlt két napban, egy hangos szó nem sok, annyi sem volt köztünk. Fegyverszünet, béke, nevezzük aminek akarjuk, de jól esik. Vannak ilyen időszakaink is. Hogy ez a mostani is ilyen, azt mi sem bizonyítja ékesebben, hogy Backstreet Boys-t hallgatok írás közben.. Ha néha meg is kérdőjelezem a dolgokat, ez a része sok mindenért kárpótol.

De miért nem tud mindig ilyen lenni? Mármint nem ő, hanem a kettőnk közti kapcsolat. Régebben gyönyörűen megfigyeltem, hogy tényleg mindig a menzesz előtti pár nap volt a kritikus, aztán szépen megnyugodtam. Most már nincs mire fogni, pláne hogy ő nem is menstruál. Inkább az lehet a helyzet, hogy ideig-óráig képes az ember mindig a legjobb arcát mutatni, minden kapcsolat így kezdődik. Aztán valahol a 6. hónap környékétől kezdődően szépen, lassan megismerhetjük azt az embert, akit imádunk. Akkor aztán eldől, hogy imádjuk-e tovább, vagy lelépünk.

Persze mi már túl vagyunk pár 6. hónapon, de még mindig tudunk meglepetést okozni a másiknak. És nem mindig pozitív értelemben. Én iszonyú hisztis, makacs, indulatos tudok lenni. Ezt egy nyugodt vérmérsékletű ember könnyebben kezelné, de egyrészt sajnálnám egy ilyen ártatlan emberre rászabadítani magam, másrészt attól még jobban kiborulnék, ha egy joggal dühös monológom után a pasim megsimogatná az arcomat és nézné tovább a tv-t. Húúúú, na ezzel aztán fel lehetne húzni!

Magam vagyok az ördög, igaz? Vagy azért némelyikőtöknek ismerős a szituáció? De nekünk, heves vérmérsékletűeknek is jár a szerelem, a boldogság, csak ember legyen a talpán, aki bevállal egy ilyen barátnőt. Istennek hála a pasimért!

Hányan meritek bevallani, hogy Ti is nehéz esetek vagytok?